Vén Muskétás

 Rossz törvények hátán

Hajózik a Sátán.

——-

Egykor tatár, régen török;

Most: szipolyozó kölcsönök.

—–

Adót könnyezik a határ;

Öltönyben jár ma a tatár.

——

Nagy államadósság-béka

Húz minket a szakadékba.

——

Rossz törvények hátán

Örvendez a Sátán…

—–

Száz lobbi koncot mártogat;

Nem szeretjük a pártokat.

—-

Szavazógép-pártfegyelem

Átgázol hazán és hiten;

—-

Lefejezett ígéretek

Bűzlenek, mint rohadt retek.

—–

Hazug ígéretek hátán

Dagonyázik a vén Sátán…

——

A világ már rég nem kerek;

Sírnak régi munkahelyek.

—–

A padláson profit-fészek;

S a Jelen – örökké részeg.

—–

Dohosodik régi kendő,

Sír az elspórolt jövendő.

—–

Szakadozik az ég alja;

Magyar kín önmagát falja.

——-

Szaporodó ork tömegek

Írnak felül kölcsönöket.

——

Rossz pénzvigéc Párka-fogat;

Sivár célokat fonogat.

——

Rossz törvények hátán

Hajózik a Sátán.

——

Kormány mindig lesz magától,

De ki marad élni bátor?

—–

Ki fog túlélni, helytállni?

Ki fog majd jövőt találni?

——

Ki támasztja fel az eget?

Ki él majd – ha élni lehet?

 Minden idők egyik legnagyobb magyar nemzetközi irodalmi sikerét hozta 1936-ban a londoni Pinker irodalmi ügynökség nemzetközi regénypályázata.

Tizenhárom európai ország vett részt a nagy port felvert pályázaton, mindenütt kiválasztották a legjobb regényt és ezeket küldték el a londoni központba. Méghozzá eredeti nyelven, a fordítás problémáit az angol szervezők magukra vállalták.

A mai irodalomtörténeti alapállásból nehéz elképzelni, hogy a regénypályázat hazai zsűrijében együtt dolgozott Babits Mihály, Gulácsy Irén, Harsányi Zsolt és Herczeg Ferenc. Éppenséggel – a visszaemlékezések szerint – az utóbbi volt a hangadó, mint az akkori magyar irodalmi élet great old man-je.

A magyar zsűri a beküldött kétszáz pályamű közül Földes Jolán A halászó macska utcája című regényét találta a legjobbnak.

Ma hányan tudnak róla?

De nem ez a poén.

Hanem az, hogy a nemzetközi zsűri a beküldött pályaművek közül a magyart találta a legjobbnak – az eredményt a zsűri elnöke, Hugh Seymour Walpole hirdette ki.

A harminchárom esztendős magyar írónő első regénye tizenhárom nyelven jelent meg. A díj négyezer font volt, de az összes kiadó honoráriumot fizetett, a teljes összeget akkoriban húszezer font sterlingre becsülték. Magyar író számára szédületes összeg.

Ez persze csak lehetőség. Fantasztikus szerencse.

Az ember azt gondolná, éppen ilyenkor kell kőkeményen tovább dolgozni; ha az embert Fortuna szele hirtelen a Parnasszus közelébe röpítette, már kötelesség mindent megtenni, hogy ott egy életre meg is maradjon. Írni, írni, írni…

Jót.

Még jobbakat.

Mert A halászó macska utcája valóban jó regény – de rosszul érzi magát egyedül. Az elbizakodottságra semmi ok, a magyar mezőnyben olyan regényírók vannak, mint Móricz, Kodolányi, Laczkó Géza  – meg sokan mások.

A nyilatkozatokkal meg felettébb vigyázni (kellett volna), minden ok megvolt a derűs nyugalomra. Vidáman, röviden, szerényen….

Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az ilyen sikernek itthon mindig bundaszaga van. Ez egy ilyen ország…

Várható volt, hogy a hazai kritika elveri a port a regényen, ezen kár megsértődni, annál inkább vigyázni kellene a nyilatkozatokkal.

Valóságos kritikai irtóháború folyt itthon Földes Jolán regénye ellen. Még a Nyugat sem kímélte. A legenyhébb megjegyzés úgy hangzott, hogy a dilettáns szerző véletlenül ráhibázott a nemzetközi zsűri ízlésére. Magyarán: elsült a kapanyél…

Állítólag a szerző helyenként igen furcsákat válaszolt. Ki tudja, melyiket mondta, melyiket nem.

- Van egy kutyám és egy férjem, egyik sem fajtiszta.

Kár ilyen fenséges koncot odalökni a “fajvédelem eszméitől” fortyogó sajtó uszuló szelindekjei elé…

- Világ körüli útra megyek a nyereményből!

Mintha csak tudatosan akarná maga alatt fűrészelni a fát…

Az ilyesféle siker még nem Isten szava, csak lehetőség. Élni kell(ett volna) vele.

Földes Jolán hamarosan Londonba költözött, és angolul kezdett írni, de csekély sikerrel, bár az egyik írását megfilmesítették.

Két szék közt – a pad alá…

Unius libri…

Egykönyvű ember…

A magyar irodalomtörténet számára a ragyogó tehetségű Földes Jolán lényegében ez maradt.

Meg egy kicsit az elfecsérelt siker szimbóluma.

 Három vad pírszinges srác,

Szervác, Pongrác, Bonifác -

Tombol hosszú napokon;

Homokon meg romokon.

——-

Az öreg Nap szédeleg,

Elmenekült a meleg,

A szél se veszi zokon,

Eső kopog fadobon.

——

Fagyosszentek idején

Minden mese koravén,

Esőcseppek rejtekén

Rejtőzik a friss remény.

——-

Fagyosszentek ideje,

Az év bűnbánó helye,

Lomha bánat szemereg,

Esőcsepp és könny pereg.

——

Nap fején a glória

Ködös melankólia,

Felhőn borús a redő,

Esővel gyón az Idő.

——–

Fagyosszentek reggelén,

Világ néma peremén,

Néma kráter-ég alatt

Megpihen a pillanat.

——

Az Idő árja halad,

S a napok, mint vén halak,

Hömpölygő idő-vízen

Tovaúsznak szelíden.

——

Fagyos reggel, vén ravasz,

S az elröppenő tavasz

Önmagát gyászolja már,

Könnyben ázik a határ.

——

Fagyosszentek reggele

Halott reménnyel tele,

Szél és bánat: két rokon,

S konok Hit jár tű-fokon.

———

Fagyosszentek reggelén

Nyárral kokettál a Tél;

S világvége hiteget

Könnyen szálló hiteket.

—–

Fagyosszentek alkonya

Újuló remény hona,

A felhőfront somolyog,

De a Föld tovább forog.

——-

Vén fagyosszent, vén halál,

Itt az Élet dala száll;

A gyász mindig ugyanaz,

De jövőt hoz a Tavasz.

———

Fagyosszentek zord ege,

A Múlt múló hidege

Utunkba hiába áll;

Úgyis eljön már a Nyár.

 A XVIII. század egyik leghírhedtebb kalandora volt a velencei születésű Giacomo Casanova. Hírnevét a velencei Ólombörtönből való szökésének, illetve a csehországi Waldstein várában írott memoárjainak köszönheti. A mű Goethe, Heine és mások tetszését is kivívta.

Casanova leginkább nőhódítóként él az európai köztudatban, de ebbeli hírnevét az újabb kutatások jócskán megtépázták. Akad olyan kutató, aki egyenesen anti Don Juan jelzővel illette a velencei kalandort, mert Casanova hódításairól az a véleménye, hogy szeretői kizárólag könnyen kapható nőcskék voltak. Casanova még ezek közt sem örvendett mindig olyan népszerűségnek, mint a mítosza mondja. Bizony, előfordult – Londonban – hogy egy tizenéves szajha az ujja köré csavarta a velenceit, eltartatta vele magát és családját, házat, vagyont zsarolt ki belőle magának.

Casanova utóbb meglehetősen kicsinyes bosszút állt: Egy papagájt tanított be, és a madár állandóan azt rikácsolta, hogy a lány nagyobb céda, mint az anyja volt…

Casanova egyébként író is volt, színdarabokat, sőt fantasztikus regényt is írt.

Bekalandozta Európát.

Személyesen találkozott Nagy Frigyessel és Nagy Katalin cárnővel. Egyiknek sem nyerte el a tetszését, de ettől nem zavartatta magát, őszintén emlékezett a rá nézve helyenként megalázó párbeszédekre.

Casanova Voltaire-t is meglátogatta. Nagyon szeretett volna minél jobb benyomást tenni az idősödő mesterre. Pontosan úgy lépett fel, ahogy számos nagyúrnál sikert aratott – zabolátlan hízelgéssel.

- Utolérhetetlen mesterem! – olvadozott. – Évtizedek óta vagyok az ön tanítványa! Kérem, engedje meg, hogy ezután is tanulhassak öntől!

Voltaire elmosolyodott.

- Nyugodtan tanuljon tőlem ezután is, Monsieur Casanova – felelte. – De valamit ígérjen meg nekem.

- Igen, mesterem?

- Ha legközelebb meglátogat, hozza el a honoráriumomat!

 Éled a Nyár; kusza májusi fellegek ülnek az égen;

Fényes szent tavaszon tombol a kánikula.

——-

Hetykén próbálgatja erőit a most születő Nyár;

Mint a pokol-katlan, perzsel a Nap sugara.

——

Éled a Nyár, tele huncut gondolatokkal a reggel;

Most születik újjá évtizedes Szerelem.

——-

Távoli, halk zeneszóként néz ránk messzi jövendő;

És létünk peremén ott kószál a halál…

——

Vén História gombolyagát gördíti az Élet;

Fontoskodva talán lassabb lesz az Idő…

——–

Éled a Nyár; suttogja a szél,  hogy érdemes élni;

Újul a csók, a mosoly, éled a vágy, a derű.

 SZÁZHATVANKETTEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Percekig tartott a csend.

Helmut Schellenberg mélyet lélegzett.

-         Azt mondod – nyögte aztán. – megfejtették a nyelvüket? Hogy volt ez lehetséges? Úgy tudom, egy-egy régi nyelv megfejtése az emberi szellem legnagyobb diadalai közé tartozik, és mind hosszú évtizedekig tartott. Némelyiké tovább is.

-         Igen, – bólogatott a másik. – ebben az esetben azonban másképpen történt. Nyelvészek, régészek, rejtjelfejtő szakemberek és informatikai szakértők legjobbjai fogtak össze a megfejtés érdekében, és nem egészen három év alatt sikerült lefordítaniuk az atlantiszi szövegek egy részét. Az egész világ lélegzet-visszafojtva figyelte a kutatást, és a diadalnak a Föld minden részét örültek.

Kortyolt az italából.

A szőke nő elgondolkodott. Vajon az általa ismert Földön mennyi esély lenne egy hasonló sikerre? Valószínűleg semennyi, hiszen az idők már nemcsak Atlantisz, hanem láthatóan a földi múlt felett is elszáguldottak. Talán már azért sem aktuális a felfedezés, mert nem is hozhatna érzékelhető javulást. Semmiben sem.

Karen Bozchana Kadlecikova nagyot sóhajtott. Igen, az általa ismert Földön, vagyis inkább az általa ismert világon talán már Atlantisz sem tudna segíteni. Mély fájdalmat érzett, ahogy erre gondolt.

-         Folytasd, kérlek! – szól Helmut.

Ed Philips folytatta:

-         Az atlantiszi nyelv a jelenlegi nyelvek egyikére sem hasonlított. A kutatók csalódottan állapították meg, hogy egyetlen ismert nyelvvel sem rokonítható. Olyan volt, mint maga az időtlenség.

-         Az időtlenség…- ismételte Helmut.

-         Aztán lassacskán kiviláglott, hogy a földi nyelvek jelentős részében mégiscsak jelen van Atlantisz; atlantiszi eredetű szavak százai lappanganak az emberi nyelvekben egészen mostanáig. De nem is ez volt a legnagyobb meglepetés.

-         Nem ez? Hanem mi?

Ed Philips elvigyorodott.

-         Kiderült, hogy az atlantisziak nyelve is tele van régesrégi jövevényszavakkal. A tudásuk egy része enyhén szólva is rejtélyes, ez az ókort hosszú évezredekkel megelőző, de határozottan ókori jellegű civilizáció tudásának egy része egyszerűen megmagyarázhatatlan.

-         Megmagyarázhatatlan? Mi a megmagyarázhatatlan?

-         Földrajzi ismereteik feltűnően pontosak. A technológiájuk helyenként olyan elemeket ismer, amelyek keletkezése nemigen magyarázható az ókorhoz hasonló gazdasági körülmények ösztönző hatásával. Kiderült, hogy sokkal mélyebb a múltnak kútja, mint azt képzeltük. Atlantisz, az ősrégi Atlantisz – nála is ősibb múlt emlékeit őrizte.

Elhallgatott.

-         Ez mit jelent, Ed? – kérdezte a szőke nő.

-         Elég szokatlan dolgot, Karen. Atlantisz mögött kirajzolódott egy globális civlizáció emléke. A távoli múltban. Globális civilizáció; mint a miénk.

Folytatása következik.

 Huszonötödik rész

Természetesen nem a nemi szerveket jelentő trágár kifejezések puszta emlegetése teszi gusztustalanná a fenti verset; ez talán még az intim személyesség része is lehetne – egy párkapcsolaton belül. A nemi szervek trágár elnevezései tabuszó-mivoltuknál fogva váltak trágárságokká, éppen úgy lehetnek a meghittség kifejezései, mint bármi más – de kizárólag egy konkrét szerelmi kapcsolaton belül. Nyilvánosságra hozataluk megfosztja a szóban forgó kapcsolatot intim személyességétől, kiüresíti a kapcsolat érzelmi alapjait; és a szexualitást – ami normális körülmények között a szerelem elidegeníthetetlen része – az érzelmi alapok helyett valami merőben más viszonyrendszer fennhatósága alá helyezi, éppen úgy, ahogy ez a prostitúció esetében történik.

A költészet ilyen esetben tulajdon feladatkörét támadja, önmaga árulója lesz, és mint ilyen, mindenféle meghitt személyesség kifejezésére is teljesen alkalmatlan.

A szerelem az emberi társadalom legfontosabb összetartó erőinek egyike. Mint ilyennek, elsősorban érzelmi fedezetre van szüksége. A társadalom legfontosabb összetartója – minden ellenkező híreszteléssel, tudományos vélekedéssel, dogmával és propagandával ellentétben – az emberi érzelmek birodalma. Az érzelmekkel tudomány, politika, de még a filozófia is mostohán bánt az utóbbi évezredek során. Igazi jelentőségük megértése csak az utóbbi évtizedekben kezdődött.

Az érzelmek az emberi lényeg legfontosabb rétegeihez tartoznak, kézzelfogható valóságuk nincs. Kifejezésükre egyedül a művészet hivatott; voltaképpen ez a művészet legfontosabb funkciója.

A művészet az ember legsajátabb tulajdona, éppannyira hasznos, amennyire hasznos az ember önmaga számára.

Hétköznapi, röghöz kötött szempontból nézve — ahogy Nicolai Hartmann írja, éppen a legmagasabb dolgok tűnnek haszontalannak, de az emberi lét távlatait egyedül ezek teremtik meg.

A művészetre mindenütt és mindenkinek szüksége van — akkor is, ha nem tud róla, hiszen a művészet talán a legfontosabb azok közül a dolgok közül, amelyek az embert a világ csúszómászó, repülő, úszó, kérődző vagy ragadozó teremtményeitől megkülönböztetik. A művészet az emberi identitás számára általános és ésszerű szükséglet. Hegel szerint nemcsak ünnepi foglalatossága az embernek; de ez az egyetlen, ami a hétköznapok emberi-erkölcsi problémái közepette is a jó iránytű tévedhetetlenségével igazít el mindenkit, akinek van rá szeme, füle és lelke.

A művészet felelőssége pedig hallatlanul nagy. Lényegében a művészet az emberi kultúra azon része, amely az emberi lényeg, azzal emberi érzelmekben, közösségekben testet öltő emberi mivoltunk fennmaradásáért felelős.

Ezért önmagában rossz és erkölcstelen minden olyan divatos “művészi” szemlélet, amely a színpadi tevékenység homlokterébe a negatívumot, az emberi távlatok hiányát, az emberi élet értelmetlenségét állítja. Az ördög – ahogy Hegel mondja – esztétikailag hasznavehetetlen figura.

Emberi távlatok szépség és igazság egységében rejlenek. A rút a szépség viszonylag teljes hiánya, amelyben esztétikum nincs jelen (Sík Sándor), az igazán rút — mint ami az emberi lényeggel ellentétes — esztétikán kívüli jelenség.

Nem hagyhatom említés nélkül a napjainkban esztétikai és kulturális téren uralkodó zűrzavart. A XX. század esztétikai felfogása amúgy sem volt soha egységesnek mondható, most azonban már kifejezetten káoszról beszélhetünk. Az értékek zűrzavarának részben okozója a technológiai fejlődés is: a zömében a XIX. és a XX. századból származó elvrendszerek és filozófiák még napjainkig sem tudták integrálni az emberi kultúra fejlődésében bekövetkezett óriási változások nyomán keletkezett új körülményeknek a kulturális értékekre vonatkozó következményeit. A fejlődés túlságosan gyors: mire a fotóművészet polgárjogot vívott ki magának, már a film volt soron, majd ugyanennyire felkészületlenül érte az esztétikát a videó, a számítógép, majd — éppen napjainkban — az Internet megjelenése az esztétika érdeklődési körében. Emellett a hagyományos, már korábban kodifikált művészetek is olyan sokféle irányba ágaztak-bogaztak el, hogy esztétika legyen a talpán, aki képes értékesnek és értéktelennek a mezsgyéjét kijelölni.

Az sem teljesen biztos, hogy nem kell majd a jelenleg uralgó értékítéleteken jelentős változtatásokat tenni — esetleg visszamenőleges hatállyal is. A jelenleg Magyarországon eluralkodott esztétikai értékítéletek több szempontból is eltérnek a más európai országokban kialakult szemlélettől — azoknál lényegesen egyoldalúbbnak mondhatók. Másutt aligha általános, ha az irodalmi értékszemlélet némely esetekben műfaj-specifikus, vagy ha csak néhány — másutt esetleg pusztán szubkulturális jelentőségű — irányzat alkotásai kapnak helyet az irodalmi vagy művészeti érték kategóriáin belül.

A szocialista éra idején bizonyos művek nem jelenhettek meg — ennek visszahatásaként azonban már a nyolcvanas évek óta olyan szemlélet alakult ki, mintha egyedül az ilyen típusú művek volnának a lehetséges értékhordozók. A kincstári optimizmusra sarkalló kádári-aczéli irodalompolitika visszahatásaként a pesszimizmus mélységes bugyrai tárultak föl — mintha az optimizmus és mindenféle humanizmus egyenesen irodalmon kívüli kategóriává vált volna. Ez a szemlélet minden szinten megteremtette a maga utánzóit, sznobizmusát — oka lett annak, hogy amint a kádári időkben volt, manapság is létezik “hivatalos” irodalom, s ennek sincs több olvasója, mint az akkorinak volt. A korabeli magándokumentumok olvasók nélkülieknek nevezik az akkori irodalmi folyóiratokat, a mai kanonizált verseskötetekről meg olykor tulajdon szponzoraik ismerik el a nyilvánosság előtt, hogy nem olvassák őket.

A belterjesség tehát megmaradt, csak irányt váltott. Az is a régi beidegződésekre emlékeztet, hogy az irodalompolitika a legnagyobb példányszámú napilapok hasábjain teszi közhírré irodalmi reprezentánsainak legapróbb nyugati sikereit is: például azt, ha valamelyikük valamely színdarabját egy angol színház bemutatja. A premier körülményeiről a magyar sajtó mélyen hallgat: az illető színház London valamelyik elhanyagolt külvárosában található, a nézőtéri férőhelyek száma pedig az ötvenet sem éri el. Egyéb körülményekről meg éppen illetlenség lenne nyilatkozni: ki pénzelte az előadást, milyen mértékben kellett a darabot a színpadképesség érdekében átdolgozni, stb.

Irodalomtörténeti távlatok szemszögéből nézve hajmeresztő elvek kerültek elfogadásra. Kiderült, hogy az epikus műben és a drámában éppenséggel a cselekmény, a jellemek, valamint az epikai, illetőleg a dramaturgiai szerkezet az, amely “ma már” a legkevésbé fontos, amely leginkább elhagyható. Az elbeszélő művészek lebilincselő mesélni tudását a “szabad asszociáció”, az érdekes fordulatokat az “intertextualitás”, a szövegkohéziót pedig a “belső utalások” pótolják — amely elvek nyilvánvalóan a belterjessé válás álnevei. Kiváló példa mindez arra, miként lehet megtalálni egy igazán nagy hagyományokkal rendelkező művészeten belül is a kisszerűvé válás lehetőségét.

Folytatása következik.

 Ezer virággal virul a Lét,

Mint Isten

Színes szeszélye;

A május az Élet

Nagy seregszemléje.

——-

Amíg május visszajő,

Lehet humánus jövő.

——

A remény, a csodatétel

Ilyenkor alkalmi vétel.

——

Satnya, száraz profit-világ;

Frissen tombol a sok virág.

——

Emberiségünk száz év múlva

Békén élni fog;

Jócskán kiegészülnek

Az emberi jogok.

——-

Lesz költészet és a verset

Sokan olvassák;

Megszűnik a most terjedő

Sivár butaság.

——-

Nem szipolyozza a pénzes

Tovább a szegényt;

Együtt locsolgatják majd

A virágzó Reményt.

——-

Hatalom a tisztességnek

Előre köszön;

Dehogyis lesz, dehogyis lesz

Újabb vízözön.

——-

Szép is lenne,

Jó is lenne;

Május van: hát higgyünk benne.

——-

Félre most, szkeptikus pofák;

Higgyünk, és csináljuk tovább.

——-

Derűlátó Május-napok;

Jövőre is május ragyog.

—–

A szkepticizmus port eszik;

Az Élet – újjászületik.

——

A csüggedés mindig vétek,

Szálljon ránk szent május-lélek.

—–

A tudás nem sokra vitte;

Nagyobb szükség van a hitre.

——

Nyelvi játék? Borsó falra..

Megint szükség van a dalra.

——

Szürke halál, tolvaj szarka;

Május és az Élet: tarka.

—–

Ezer virággal virul a Lét,

Mint Isten

Színes szeszélye;

A május az Élet

Nagy seregszemléje.

 Ha nagyképű akarnék lenni, azt is mondhatnám rá: kísérleti darab.

———-

Képzeljük el, hogy II. Lajos király nem fulladt a Csele-patakba, nem veszett a mocsárba, és nem is gyilkolták meg.

Lajos király álruhában fogságba esett, a törökök rabszolgaságba hurcolták, gályarab lett, hónapokig húzta az evezőt egy oszmán hadihajón. A török gályát spanyol szövetségben álló toscanai hajósok fogták el, Lajos pedig – mint közönséges kalandor – spanyol földre került, onnan pedig egy galeon fedélzetén az Újvilágba. Ott kitüntette magát néhány ütközetben, később feleségül vette a néhai Moctezuma azték császár egyik unokáját, grófi címet szerzett, gyermekeket nemzett, és negyven évig élt még, zömmel jólétben.

Negyven évvel később, Szigetvár eleste után II. Lajos visszatér. Az immár hatvanéves egykori uralkodó jókora kalamajkát okoz…

Csak rövid részlet, mindenféle poén(le)vadászat nélkül:

——–

1. Jelenet

Miska, Severinus, Lajos, Pablito

PABLITO:

(Félre Lajoshoz):

Szükség van rájuk, uram? Itt vagyunk mi Juanilloval.

LAJOS:

(Félre Pablitóhoz):

Igen. Mindenki tudni fogja, hogy ti hozzám tartoztok, őket meg senki sem ismeri.

(Belép Pista, József és György.)

1. Jelenet

Miska, Severinus, Lajos, Pablito, Pista, József, György

PISTA:

A vitézek, gazduram!

JÓZSEF, GYÖRGY:

(Meghajtják magukat.)

MISKA:

Elmehetsz, Pista!

(Pista el.)

1. Jelenet

Miska, Severinus, Lajos, Pablito, József, György

LAJOS:

Luis de Orientes gróf vagyok, az Újvilágból jöttem. Bornemisza József?

JÓZSEF:

Igen, uram!

LAJOS:

Fügedy György?

GYÖRGY:

Szolgálatára, gróf úr!

LAJOS:

Mindketten Szigetvárnál harcoltatok?

JÓZSEF, GYÖRGY:

Igen.

LAJOS:

Nemcsak katonái, lakosai is voltatok Szigetvárnak?

JÓZSEF, GYÖRGY:

Igen.

LAJOS:

Fogságba estetek?

JÓZSEF, GYÖRGY:

Igen!

LAJOS:

A török feltételesen elengedett benneteket, gyűjtsétek össze a váltságdíjatokat.

(Csönd.)

LAJOS:

Ha jól tudom, a szeretteiteket a pasa túszként tartotta vissza, és borzalmas kínhalált halnak, ha nem viszitek a váltságdíjat.

(Csönd.)

LAJOS:

Kit tartanak fogva? József?

JÓZSEF:

Feleségemet. Kisfiamat. Két lánykámat.

LAJOS:

György?

GYÖRGY:

Öreg édesapámat. Sebesült bátyámat.

LAJOS:

(Pénzes zacskókat vesz elő.)

Ezekben a zacskókban bőségesen van annyi arany, amennyit az új szigetvári pasa követel. Jut belőle nektek és a családotoknak is. Severinus atyát azért kérettem ide, mert neki és a testvéreinek már nagy gyakorlatuk van a törökkel való tárgyalásban, a foglyok kiváltásában. Kérem, atyám!

SEVERINUS:

(Közelebb lép, és átveszi a pénzes zacskókat.)

LAJOS:

Severinus atya ezen a pénzen kivált benneteket, a szeretteiteket és másokat is a török fogságából. Atyám!

SEVERINUS:

(Biccent.)

LAJOS:

Egyetlen feltételem van. Figyelmezzetek rá!

JÓZSEF:

Isten áldja a nagyságos urat, teljesítek én bármit! Köszönöm!

GYÖRGY:

Szolgálatára, gróf úr! Készen állok!

LAJOS:

Holnap reggelig itt leszek. Utána vagy komoly vállalkozásba kezdek a király parolájával, vagy örökre elhagyom Magyarországot. Még nem tudom, hová ütnek ki a dolgok, rátok csak ennyi tartozik: épen, egészségben és szabad emberként kell holnap reggel elhagynom a fogadót. Ha így lesz, Severinus atya szabad kezet kap. Egy-egy zacskó aranypénzből kiváltja a szeretteiteket, megvásárolja a szabadságotokat, a többit nektek adja. A többi zacskót Severinus atya és rendje szabadon használja fel. Atyám!

SEVERINUS:

Így lesz, gróf úr!

LAJOS:

Ennyi a dolgotok, vitézek! Holnap reggel épen, egészségben, szabadon kell innen távoznom, és Severinus atya tudni fogja a dolgát.

SEVERINUS:

Megértettem, és így fogok cselekedni.

LAJOS:

Köszönöm, hogy felkerestél, atyám. Nem tartalak fel tovább!

SEVERINUS:

Isten áldjon gróf uram! Áldás a házra és gazdájára!

(El.)

1. Jelenet

Miska, Lajos, Pablito, József, György

LAJOS:

Tudjátok a dolgotokat?

JÓZSEF, GYÖRGY:

(Kardot rántanak.)

LAJOS:

Visszafogottabban! El a kardot!

JÓZSEF, GYÖRGY:

(Elteszik a kardot.)

LAJOS:

Nem ismertek, ne is tudja senki, hogy dolgunk volt egymással. Fogadós!

MISKA:

Hallgatni fogok, uram!

LAJOS:

Rendben! Tegyétek a dolgotokat, vitézek! Ügyesek és észrevétlenek legyetek!

 Közönséges hegyek

Élhetnek soká;

Nem nagyon van nekik honnan,

S főleg nincs: hová.

——-

Viharban és időben

Dombbá öregszenek,

S a végtelen halállal

Egy ágyba fekszenek.

——

Síksággá nyűvik őket

Kopár hétköznapok;

És hosszan lépked rajtuk

A lusta Sors: gyalog.

——–

Közönséges hegyek

Élhetnek soká;

Nem nagyon van nekik honnan,

S főleg nincs: hová.

——-

De bezzeg a tűzhányó

Másként viselkedik;

Idő, s vihar dacára

Feljebb emelkedik.

——-

Egy rég elszunnyadt vulkán

Testéből lép elő;

Füstöt lövell az égre,

Ha eljön az Idő.

——-

Sápadtan néz az ég is,

Mint szürke látomás;

A vulkán küldetése

Mindig földindulás.

——–

Tán Isten kénye szabta

Talán vad mágia;

Tombolva tör az égre

A vad energia.

——-

Talán csak percekig tart,

Bár reszket a határ;

S a kitörést a vulkán

Tán túl sem éli már.

——-

Túléli mind a többi,

Ormát behúzva jól;

Csupán a szél meséli,

Milyen lesz, hogyha szól.

——–

Kráter marad utána,

Mint égi sírverem;

Ahol tán nagy sokára

Újabb vulkán terem.

——-

Ha mennydörögve újra

Az ég felé rivall;

Elnémul tőle minden

Pókhálós lelkű dal.

——

Csak áll a többi némán,

Mint szürke, vén mise;

Mert egyikük se tud még

Talán köhögni se.

——

Talán rövid az élte,

Talán elkárhozik;

Ha mennydörögve tör ki

- Minden megváltozik!

 Ez az eset Nagyvárad régi krónikáiban szerepel, emlékezetem szerint talán Ráth-Végh István említette valamelyik könyvében. A jeles kultúrtörténész valami olyan megjegyzéssel summázta, hogy az eset bizonyára párját ritkítja a házasságtörési bűnperek történetében.

Nagyváradon történt, valamikor a XVI. század második felében.

Szabó Pál váradi polgár panaszt tett a felesége ellen. Házasságtöréssel vádolta meg, hogy a céda asszony évek óta titkos viszonyt folytat valami Váradon letelepedett külföldi katonatiszttel, olasszal vagy némettel.

A hatóság nyomozásba fogott.

Nosza, a külföldi pernahajdernek sem kellett több, azonnal kereket oldott, amivel aztán végképp cserben hagyta magyar szeretőjét.

Szabó Pálnéra rábizonyult a vád. Ez pedig elég kemény dolog volt akkoriban, lévén a házasságtörés büntetése: halál.

Erzsók asszony nagy zokogással fogadta az ítéletet, de bizony a bíróság tagjainak a szívét nem tudta meglágyítani.

A síró-rívó-könyörgő-fogadkozó asszonyt feltették egy szekérre, mellé ült a pap, és a paraszti alkotmány nagy zörögve elindult vele a városból a vesztőhely felé.

Út közben kitűnt, hogy Erzsébet asszony a váradiak körében nem örvend különösebb népszerűségnek.

Mi az, hogy nem örvend? Sőt…

A népek talán egyebet is tudhattak Erzsók viselt dolgairól, mert a tömeg összegyülekezvén nemcsak paradicsommal és záptojással dobálta meg a nyomorult fehérnépet, de mindenféle cédának, dedának gyalázta, és közben olyan esetekről kiabált, amelyek nem jutottak a bíróság tudomására.

A vérpad a városon kívül állt, hatalmas bárdjára támaszkodva ácsorgott ott a hóhér.

Mert hogy az ítélet imigyen hangzott:

“Az házasságtörő, kurva asszonyi állatnak feje vétessék!”

Úgy tűnt, Erzsók asszony sorsa perceken belül beteljesedik.

A sikoltozó nőt durva kezek rángatták fel a vérpadra, a hóhérsegédek megkötözték, térdre lökték. Feje a fatönkre került, letépték a ruhája szegélyét, kiszabadították a nyakát.

A vérpaddal szemben felsorakoztak a bíróság tagjai, és a jegyző ismertette az ítéletet. A tömeg egyhangú helyeslése közepette előállt pálcájával a főbíró. A hóhér már emelte a bárdot.

A néma csöndbe magányos férfihang harsant:

-Megbocsátok!

Bizony, Szabó Pál uram ácsorgott a vérpad előtt kialvatlan szemekkel, borostásan, egész testében remegve.

Ha pedig a sértett megbocsát, az ítéletet nem hajtják végre, ez volt akkor a jogszokás.

A főbíró nem állta meg:

- Jól meggondolta kegyelmed? Visszafogadná a hamis, szajha, semmirevaló feleségét? Miért nem keres inkább helyette egy jobbat, egy másikat?

Szabó Pál nem tágított. A hóhérlegények erre kioldozták az elítélt asszony kötelékét. A pap a lelkére beszélt:

- Jó becsülje meg kend magát aztán, ha már ilyen derék ura van!

Erzsók asszony ekkor már szárnyalt, szinte röpült a férje nyakába.

A szóbeszéd hamar elcsendesedett. Szabó Pál hazavitte kegyelmet nyert nejét, attól kezdve boldogan éltek.

Vagy mégse boldogan.

Három év elteltével az asszony panaszolta be házasságtörésért a férjét.

A vád igaznak bizonyult, Szabó Pál uram bizony összeszűrte a levet valami vidéki özvegyasszonnyal. A nő nem is tagadott, mire csúfosan megalázták, megvesszőzték, és pucéron kiseprűzték a városból.

Szabó Pált halálra ítélték.

A városban senki sem vette komolyan az ítéletet, azt hitték, Szabóné igyekezni fog visszaadni urának a jótéteményt.

Vidám sokadalom kísérte Szabó Pált a vesztőhelyre.

Talán a férfi maga is azt képzelte, hogy nem fenyegeti veszély. Kedélyesen elbúcsúzott az ismerőseitől, maga ment fel a vérpadra, és a tönkre hajtotta a fejét. Láthatóan nem félt.

Elhangzott az ítélet. A tömeg nevetgélt. Emlékeztek, három éve Szabó is a legutolsó pillanatban bocsátott meg házasságtörő feleségének. Bizonnyal most is így lesz.

Csak egy vén katona gondolkodott másként. A városi darabontok egyik ősz hajú kapitánya odasúgta az egyik alabárdosnak, miközben a fejével Szabó felé intett:

- Megcsalja szegényt a reménység. Az asszonyi állatok haragja sötét és veszedelmes.

A jegyző felolvasta az ítéletet.

Kuncogás.

Előáll a főbíró a pálcával. El kellene törnie, de még kivár. Hátha csak nem figyel az a fehérnép.

Minden szem Erzsók asszonyra tapad. Várják a megbocsátást.

Erzsók asszony nemet int.

A főbíró eltöri a pálcát.

A bárd lesújt.

Döbbent, néma csend.

Az özvegy felül a férje kocsijára, int a kocsidnak, elindulnak Várad felé.

Végig némaság kíséri

A külvárosban füttykoncert…

 A jó vers talán kocsonyás és

Amorf szöveg-massza,

És az Olvasó dolga lesz,

Hogy Lélekké dagassza?

——–

A jó vers tán nyögve-mekegve

Csámpázik a tóra,

S a kecskefejés feladata

Vár az Olvasóra?

——-

A jó vers tán műnyelvű lélek

Borzas mű-szakálla,

S játszadozva mű-utalgat

Műanyag halálra?

——-

A jó vers tán nem Léleknek szánt

Önfeledt ajándék;

Hanem csupán céltalan és

Nyegle nyelvi játék?

——

A jó vers tán semmi-tenger

Semmi-habján ázik,

És szószátyár, mélyértelmű

Semmit harsonázik?

——-

Semmi-líra semmibe zuhan;

De a jó versnek becsülete van.

——-

A jó vers nem szó bolondja;

Nem csócsálja, hanem mondja.

——–

Létet hoz, kegyelmet, kedvet;

Lélek mélyén visszhangot vet.

——

Ritmus nélkül semmi lenne,

Örök Élet lüktet benne.

——-

A vers ideák lenyomata,

Közös világunk hangzata.

——

A rossz vers a nyelv végzete;

A jó vers a lélek igézete.

A jó versnek mindig van

Becsülete.

 SZÁZHATVANEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Néhány pillanatig mindannyian hallgattak.

Helmut Schellenberg átszellemült arccal, csaknem boldogan mosolygott, és a hallottakat ízlelgette magában. Karen hallgatott.

-         Még régebbi civilizáció – motyogta egy perccel később Helmut.

A szőke nő Ed Philipsre nézett.

-         Elmondanád, miből jutottak erre a következtetésre?

-         Hogy volt még régebbi civilizáció?

-         Igen.

Ed Philips kényelmesen hátradőlt a székében.

-         Az Atlantisz felfedezését követő négy-öt év során ez még azok számára is nyilvánvalóvá vált, akik kezdetben nagyon makacsul tiltakoztak ellene. Capello segítői úgy vélték, érdekükben áll, ha a felfedezés minél nagyobb nyilvánosságot kap. Akadt közöttük egy sajtócézár is, az ő remekül szervezett médiakampánya volt az, ami már a felfedezést követő hónapokban elsöpörte a szkeptikusokat, és később is féken tartotta mind erőtlenebb próbálkozásaikat. A támogatók kitettek magukért, a sikertől szárnyakat kaptak, táboruk gomba módra gyarapodott. Élvezték a közönség tökéletes szimpátiáját, és ez megsokszorozta erejüket. Kiderült, hogy az emberiség mindig is a magáénak érezte Atlantiszt, az elsüllyedt országot soha nem felejtette el, és nem is mondott le róla.

-         De hiszen ez nagyszerű! – szólt közbe Helmut.

-         Atlantisz mindig is az emberi emlékezet része volt, ezer és ezer legenda beszélt róla, és a világ makacsul ragaszkodott a létezéséhez akkor is, amikor a szkeptikusok újra és újra azt próbálták sulykolni, hogy nem létezett.

-         Érdekes, – mélázott el a szőke nő. – mindig is úgy gondoltam, hogy Atlantisz az emberi történelem fontos része. Mindig próbáltak róla meggyőzni, hogy csak mese, de valahol éreztem, hogy nem az. Sok ember gondolkodott ugyanígy, akikkel erről beszéltem.

Karennek hirtelen Robert jutott az eszébe, aki szilárdan hitt Atlantisz létezésében, ahogy a nőnek nem is egyszer kifejtette. Az emlék nagy erővel tört rá, elhallgatott, és könnybe lábadt a szeme.

-         Tehát Atlantisz nem volt mese! – vágta rá elégtétellel Helmut.

-         Nem volt az – folytatta Ed Philips. – és ez nagyon hamar nyilvánvalóvá lett. A támogatók nem fukarkodtak a pénzzel, hiszen az egész világ érdeklődése kísérte a feltárást, és az így szerzett népszerűségük igen gyorsan kamatozott más téren is. Atlantisz feltárásának története voltaképpen az emberiség legnagyobb reklámhadjárata volt. Egy éven belül teljesen nyilvánvalóvá lett, hogy az újonnan felfedezett civilizáció azonos azzal, amit Platón Atlantisz néven nevezett meg. Azonos azzal, amiről egy másik nagy görög, Szólón eposzt akart írni. Székhelye az Atlanti-óceánban volt, viszonylag közel az európai partokhoz, egy elsüllyedt szigeten.

-         Sziget? – kérdezte Helmut. – Nem kontinens?

-         Hogy lehetett volna kontinens? – nézett rá szemrehányóan Ed. – Azt soha senki komolyan nem állította.

-         Márpedig Platón azt írta, – fontoskodott olvasottságát fitogtatva az ifjabb Schellenberg. – hogy Atlantisz nagyobb volt, mint Líbia és Ázsia együttvéve. Akkor pedig csak kontinens lehetett.

-         Nem – vetette ellen a másik. A görög Libüé nem egészen a mai Líbiát jelentette, hanem annál kisebb területet. Ázsia pedig pusztán a mai Kis-Ázsia neve volt Platón korában. Ebből lett később a római Asia provincia, amiről aztán a legnagyobb földrész kapta a nevét.

-         És Atlantisz nagyobb volt ezeknél? – kérdezte Karen.

-         Nem tudni. Igazából még nem sikerült felmérni, mekkora is lehetett a szárazulat. Az egykori főváros feltárása is roppant összegeket emésztett fel, és nagyon lassan haladt. A többi – főleg Európában és Amerikában zajló – ásatás az egykori atlantiszi birodalom, vagy szövetségi rendszer földrajzi kiterjedését volt hivatott tisztázni.

-         Európában és Amerikában?

-         Igen, több tucat kikötőváros területén megtalálták az atlantiszi kolónia, vagy megszállás nyomait. A tárgyi kultúrájuk félreérthetetlenül azonosítható. Számos cég és intézmény csatlakozott a kutatáshoz, a nagy népszerűségre való tekintettel pedig bőven akadt anyagi támogatás. A legmodernebb módszereket vetették be, a lehető legjobb eszközöket állították Atlantisz kutatásának szolgálatába. Így sikerült egy éven belül igazolni, hogy Platón Atlantiszát találták meg. A nyilvános ünnepséget, ahol a bizonyítékok százait vonultatták fel, gyakorlatilag a világ minden valamirevaló tévétársasága élő egyenesben közvetítette, és milliárdok ültek a készülékek előtt. A következő héten történt a következő nagy áttörés.

-         Mi volt az?

-         Megfejtették Atlantisz nyelvét.

Folytatása következik. 

 Huszonnegyedik rész

Kényes ponthoz érkeztünk.

Egyáltalán mi tartozik a szerelmi líra illetékességi körébe, mivel foglalkozik?

Hogy a szerelem – alapvető azonossága mellett – koronként más és más alakot ölt, talán nem szükséges különösebben bizonyítani.

(Sajnos, tévedtem, szükséges. Kaptam egy hozzászólást, ami még az emberi fejlődést is tagadja. Ezt természetesen nem fogadhatom el, hamarosan a sorozat egyik következő részében felelek rá.)

A szerelmi líra is koronként eltérő témát érint. A vérbő antik szerelmi költészettől például nagyon távol áll Francesco Petrarca éteri tisztaságú lírájának világa.; az európai fűzfaköltészet közös őse.

Nagyon is élvezetes lesz majd a szerelmi líra különféle megnyilvánulásaival foglalkoznom, előbb azonban még azt szükséges tisztáznom, mi is tartozik voltaképpen a szerelmi költészet tárgyához.

Látszólag egyszerű a válasz, a gyakorlatban azonban ez egyáltalán nem egyértelmű.

Rögtön megértjük a probléma lényegét, ha elgondolkodunk azon, vajon miért is annyira unalmas a színdarabok szerelmi jeleneteinek zöme. Az ilyesmi a rendezők rémálma, igen gyakran húzzák, csonkítják, átírják – amivel általában sikerül is még jobban elrontaniuk.

Mi a baj?

A szerző vagy a rendező az esetek zömében nincs tisztában azzal, hogy a szerelemnek több dimenziója van; a szerelem témáján belül elkülöníthetjük a meghitt közszférát és az intim magánszférát. A kettő közötti átmenet nem mindig egyértelmű.

Miről is van szó?

A líra ókori forradalma hozta létre a költészet sajátos személyességét, megteremtette a személyes lírát. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a lírai személyesség abszolút személyesség volna, sem pedig azt, hogy a személyesség ne volna közügy.

Hogy világosabb legyek, visszatérnék a színpadi analógiához. Lépésről lépésre próbálom megvilágítani a problémát.

Ha valahol két asztalt összetolunk, és arra felállva a jelen lévő nézők számára dialógusba kezdünk, amit ott előadunk nem magánügy. Egészen egyszerűen azért nem az, mert a nyilvános előadás szándékával lépünk fel. Ehhez nem feltétlenül szükséges napjaink valamelyik számítógéppel vezérelt, betolható, liften vagy sínen mozgó színpadok sokaságával rendelkező színháztechnikai létesítménye, elegendő egy asztal vagy dobogó, a Peter Brook-féle üres tér, vagy két fa köze is. Attól, hogy nyilvános előadásra szánjuk, tudomásul kell vennünk, hogy sem a beszédünk, sem az elhelyezkedésünk, sem pedig a mozgásunk nem lehet ugyanolyan, mintha csak a magánéletben beszélgetnénk. Attól, hogy nyilvános előadásba kezdünk, minden más lesz.

Attól, hogy a színpadon megjelenített beszélgetés nem csupán a két szereplőre, hanem minden emberre tartozik.

Ez azonban még nem minden.

Előfordul a színházban az a rendezőt bosszantó, direktort infarktus közelébe kergető szituáció, amikor a közönség tagjai – neveltségi szintjüknek megfelelően – ásítozni, társalogni, ropogtatni, zörögni, mobiltelefonálni kezdenek, aztán szép lassan távoznak a nézőtérről.

Az előadás nem köti le őket. Hiányzik egy igen fontos tényező: az érdekeltség.

Hiába nyilvános az előadás, valami hiányzik, ami a nézőkben visszhangot verne, ami elcsendesítené, feszült figyelemre késztetné őket. A színjáték nem érte el a célját, a téma nem tudott a közönség tagjainak egyéni ügyévé, a publikum közügyévé válni.

A szerelmi jeleneteknél ez sűrűn bekövetkezik, mert a téma megmarad a szereplők intim személyességének szintjén, nem képes közüggyé válni.

De te fabula narratur…

Rólad szól a mese.

A Te ügyedről van szó…

Vigyük az analógiát át a líra területévé. A líra természetesen a személyességnek egészen másfajta territóriumát fejezi ki, mint a színház. A személyesség azonban nagyon is nyilvános lehet a lírában, hiszen a líra is az emberi lényeget fejezi ki.

A vers is a nyilvánossághoz szól, pusztán attól, hogy a nyilvánosság számára írják. A nyilvánosság számára szóló lírai személyesség azonban nem lehet elszigetelt személyesség, akkor ugyanarra a sorsra jut, mint az érdekeltség nélküli színi előadás.

Akkor tölti be a feladatát, ha a benne foglalt személyesség a személyességek egész sorát képviseli, ha más lelkekben visszhangot verve a közös világhoz tartozás érzését erősíti. Ha az olvasó, a befogadó úgy érzi, saját személyes érzéseit, legféltettebb titkai, örömeit és félelmeit fejezi ki; ha ködös és kifejezhetetlen érzelmeit és gondolatait öltözteti szavakba a vers.

Ezt neveztem meghitt személyességnek.

A szerelem a meghitt személyesség egyik legfontosabb területe, mindenki érintett benne, a szerelmi lírában foglalt személyesség minden tiszta szerelmet képvisel; egyszerre fejezi ki a létező összes tiszta szerelmet, illetve az emberiség egyik legnagyobb élményét, „a” szerelmet.

A szerelem üzenete minden emberre tartozik, megvannak azonban a közszférához tartozó személyesség határai. A határokon túl az intim személyesség birodalma húzódik, ahová a köznek bejárása nincs. Nem is lenne ízléses oda bekukkantani.

Az intim személyesség a személyiség belső autonómiájának fontos része, semmiképpen sem lehet nyilvános. Ez voltaképpen a személyes térnek a lelki síkok felé való kiterjesztése.

Természetesen nem kizárólag a szexualitás tartozik ide, de talán az a legszembeötlőbb.

Rossz költők – minden korban ide sorolandó a poéták zöme – ezt nem mindig akceptálják. Az irodalom egyik ősi tévútja – a mindenáron „újat hozás”, „tabudöntögetés” elsősorban dilettánsokra jellemző viszketege - arra kényszeríti őket, átlépjék a határokat.

Ebben persze semmi új sincs, de az ízléstelenségek elkövetői általában forradalminak, merésznek, modernnek képzelik magukat.

Nem is egy olyan kanonizált költőnk van, aki a „modern merészség” pózában tetszelegve kedvesének puncijáról, pinájáról, picsájáról (mindegyik előfordul) stb. zengedezik. Most mellékes, hogy ennek oka kamaszos önelégültség, exhibicionizmus vagy kapuzárási pánik.  Modernnek érzik magukat, pedig ebben semmi modernség sincs. Megsértik az intim személyesség határait, giccset „alkotnak”. Nem nagyon szeretek erre példákat hozni, egyet azonban ideteszek – a szelídebbek közül. Az alábbi téma kortárs magyar kanonizált költő verséből való:

„a Teremtőnk testén
megráng Szent Sebestyén,
akár egy színpadon,
s végsőt ráng a faszom,
pinád, dúlt szenvedéllyel.”

A nemi szervek nem képezik a meghitt személyesség részét.

Folytatása következik.

 A néhai Lajos király

Húsz esztendejével,

Rozzant seregével

Mohácsra ment meghalni.

——–

(Mohács szomorú  mezeje,

Magyar Golgota kezdete…)

——-

Elment a szultánnak

Kardjával köszönni,

Mindenki úgy tudta,

Nem fog visszajönni.

——

Dobzse édesapa,

Halott édesanya

Koraszülött gyermeke.

——-

Disznógyomor-inkubátor,

Önző, rossz nemesi tábor,

Zuhanó Magyarország…

——-

Élve tudták tartani,

S élve maradt – meghalni.

——-

A néhai Lajos király

Tíz évig a trónon,

Vásott kölyök módon,

Aztán nem volt irgalom.

—–

Habsburg Mária vele frigyre kelt,

S Mohács után gyorsan elszelelt.

——

A bögyös Wass Angelitha

Kicsi fattyú János fia -

Apja egy kamasz király.

——-

Fenyeget Szulejmán

Sötét iszlám mattal;

S pancser magyar politika -

Királyáldozattal.

——

Csele-patak szennyes árja,

Vagy Szerémi György pletykája;

Hol esett halála?

——-

Túlérett hazának

Éretlen királya;

Sok borzalom kapujába lett kulcs

A halála.

——

A néhai Lajos király

Húsz esztendejével,

Maroknyi népével

Mindhalálig szembeszállt.

—-

Zápolya serege

Új-Szegedről nézte;

Lajos király,

Buda,

Szeged

Hogyan hull a vészbe…

——-

Mohácsi sík felett

A Nap lemenőbe’;

Lajos király országával

Hull a süllyesztőbe.

—–

Emlékét befonta

Ezer mendemonda.

——

Halálát rejtette

Víz, mocsár és avar,

S holttestét meglelték

Gyanúsan

És hamar.

———

A néhai Lajos király

Húsz esztendejével,

Szellemseregével

Mohácsi síkon kísért.

—–

Terjed a zűrzavar,

Az idegen érdek,

A csápok, amelyek

Mohácsig elértek,

Most újra itt vannak;

Újra szorítanak.

—–

A néhai Lajos király

Húsz esztendejével,

Néma seregével

Szomorúan néz felénk.