Ma beleléptem az félszázadikba. Semmi különös, a Nap is
ugyanúgy kelt fel. Anikó és Lilla nagyszerű születésnapot
teremtettek nekem.
—————
Köszönöm a jókívánságaitokat; jó volt erre ébredni. Már csaknem
Mindenkinek válaszoltam…
A legszebb köszöntést Anikómtól kaptam: örömmel bajlódna velem
még ugyanennyit. Ha Ő benne van, én is. Anikó a
legcsodálatosabb és legszeretnivalóbb asszony a világon – bár talán
nem túlságosan okos dolog sok születésnapot gyűjteni hanyatló
korban…
Amennyi lesz annyi lesz. Nyugdíjba úgyse megyünk soha, az már
nincs, korábban meg is írtam – nagyjából akkor szállt el, amikor a
tizenharmadik havi fizetés (ami ellen persze, mint egy
demokratikus vívmány megsemmisítése ellen, a
demokratikus média hosszú és szívós kampányt folytatott.
Vagy mégse? Ejnye-bejnye…)
Szóval: egyelőre gyűjtöm a születésnapokat. Még nincs belőle
különösebben számottevő mennyiség.
——
Ötvenedikbe lépvén hátrafelé is kell tekinteni, legalább egy
pillanatra, hiszen a kenyerem javát (valószínűleg) már
megettem.
Mit értem el?
Azt hiszem, mindent, ami fontos.
Pár évvel ezelőtt a könyvbemutatómról Szőke Margit
Peters tanár úr ékszere címmel számolt be. A
képen alatta ketten vagyunk Lillával (ő festette a borítót),
kezünkben a könyv.
Estiseim látták a cikket, be is hozták, és félreérthetetlenül
közölték, kit tartanak az én “ékszeremnek”. Nem a könyvet.
Szerelem.
Csodálatos család.
Egyre több írás.
Kőkemény frontmunka.
Mi kell még?
——————————–
Ha valami nincs, az csak anyagi természetű vagy pénzfüggő dolog,
és ebben osztozom hazám lakosságának döntő többségével.
Semmiképpen sem lehetek komprádor - azt nehezen
viselném el. Az én véleményem olyan, amire populizmust
szokott vonítani a média. Az valami szégyenletes és elvetendő,
gyorsan le kell lőni – különben megkérdőjelezi a fenti
célok hasznosságát – egy igazán fontos
szemszögből, a kisember megélhetésének szemszögéből
nézve.
A demokrácia eszméjében hiszek, de abban, hogy jelenleg – vagy
az előző kormány idején, vagy bármikor – megvalósult volna, abban
nem. A választások idején legfeljebb egyik oligarchia
váltja a másikat.
Továbbra is azt gondolom, hogy az előrelépés egyetlen záloga a
társadalmi kontroll lenne. Üstökön kellene
ragadnunk végre elbitangolt, rossz társaságba keveredett, a
családot mindenféle gyanús idegenekkel bizniszelve kifizethetetlen
kölcsönökbe verő kölkünket, a politikát. Ha nem tesszük, sohasem
jutunk ki a kátyúból.
Ilyen szempontból a világ egyik legfontosabb
pontján élek. Mert szó sincs arról, hogy bármikor
utolérhetjük a nyugatot, a trend nem erről szól. Amazok fognak
“beérni” minket, ha előtte el nem iszlamizálódnak a végsőkig – ami
az európai kulturális értékek totális megsemmisítését jelentené,
Bécstől Galsgow-ig lobogó könyvmáglyákkal, Korán-őrülettel. Ez nem
esélytelen – és nemcsak azért nem az, mert a francia elnök mondta.
Az iszlám kirobbanóan életképes kultúra, az európai demokrácia meg
a jelek szerint sápadt és életképtelen…
————
Roppant konzervatív jelenség lehetek ebben a mai világban.
Keresztény (katolikus), heteroszexuális, családos, a
filozófiai értelemben vett szabad akarat híve, hazaszerető
magyar és ilyen is maradok.
Ráadásul fontosnak érzem a magyar kultúra ápolását ebben a gyors
züllésnek indult nyomorult félgyarmati országban, olyan korban,
amikor éppen sunyi demagógiává silányul a korábban szép napokat
látott liberalizmus. Még a határainkat övező, Illyés Gyula-féle
gyűlöletgyűrűt sem sikerült lebontani, pedig legfőbb ideje
volna a szomszédainkkal konszolidálni a viszonyunkat, mert nehéz
napok jöhetnek. Persze, nem az önfeladás alapján,
azt már kipróbáltuk, nem megy. Nem is
agresszivitással, fegyverkezéssel, az soha semmit meg nem
old – arról nem is beszélve, hogy az mégúgy se megy.
Amos Comenius
Zrínyi Miklós
Kossuth Lajos
Mindhárman azt gondolták, hogy Európának ezen régiójában
valamiféle okosan kigondolt konföderáció kellene, különben mindig
akad nagyhatalom, aki felelőtlenül játszadozik ezekkel a népekkel
és országokkal…
Az egyesült Európában (egyelőre) nem hiszek.
A globalizációban mégúgy se.
A Duna-mellett élő népek konföderációjában azonban igen.
————–
Mi nincs még?
Csupa olyan, ami valószínűleg nem is lesz.
Karrier?
Aligha.
Túl érdes vagyok hozzá, beszólongatós, nulla simulékonysággal,
kevés érzékkel a felfelé irányuló kapcsolatteremtés iránt.
Egy volt főnököm azt írta rólam, túl kérges vagyok, és nem a
megfelelő irányba...
Vagy harminc éve ajánlgatják nekem különféle emberek, hogy
(íróként) kövessem (értsd: utánozzam) ezt
avagy amazt. Kövesse a radai rosseb.
Úgy írok, ahogy tetszik, arról, ami jön. Nyilván sokat
átvettem-átveszek azoktól, akik nekem tetszenek. Ez megint nem
sokat segít, mert az értékrendem egyéni. Nálam a XIX. század
legszebb magyar nyelven alkotó írója Mikszáth
Kálmán, a huszadiké meg Laczkó Géza. A
lírában vagy a drámában bonyolultabb a helyzet, most nem fejteném
ki.
Öntörvényű vagyok – az is maradok.
Öreg vagyok én már megalkuvónak.
———-
Díjak? Akad olyan is. Ha lesz még, örülök neki, ha meg nem –
kisnyúl.
———-
Most pedig válaszoljak néhány feltett kérdésre:
———
Annak aki azt kérte, tegyek ki egy részletes önéletrajzot,
hátha meg kell írnia a nekrológomat:
Bájos, de nem eredeti. Kazinczy Ferenc volt a
magyar irodalmi élet azon szerkesztője, aki legendás
tapintatlanságával ezt írta több szerzőnek is – a kedves Kérdező
nyilván őt követte.
Ne siesd el a nekrológomat, kedves jó, aranyos Kérdező; de ha
mégis úgy hozná, a neten kevés fáradsággal összegereblyézheted, ami
kell. Ahhoz van fent elég adat. Aki keres, megtalál.
———
Másik kérdés:
Miféle gyűjteményből húzom elő a novelláimat,
amelyeket kedd éjjelenként teszek fel a blogra?
Nincs ilyen gyűjtemény. Év elején határoztam el, hogy minden
kedd éjjel felteszek egy vadonatúj SF, vagy ahhoz közeli zsánerbe
tartozó novellát.
Vasárnap jön az ötlet, hétfő hajnalban a buszon szundikálva
(vagy a tömény zsúfoltságban ácsorogva) a történet váza, haza-busz
után hétfő este megírom az elejét. A bumlinak minden nemét
rühellem, ez nagyszerű elfoglaltság ellene. Régi kollégista létemre
ki tudom kapcsolni a háttérmiliőt (a százféle MP-3 lejátszón
óbégató százegy rossz zenét stb.), és dolgozom. Régebben fejben
sakkoztam, ahhoz már nincs partner, és ki is jöttem belőle húsz
éve.
Kedd este a kőkemény ügyeleti nap után remek kikapcsolódás
megírni a novellát. Azon melegében teszem is fel.
Most vasárnap este van, már tudom a következő címét. A történet
még csak mozaikos.
Kedd éjjel elkészül, szerdán olvashatod.
——–
Melyik a kedvenc versem az elmúlt negyvenkilencedik
évből?
Kapásból talán ez:
——
ÉJFÉL UTÁN
Éjfél után könyökére
Támaszkodik a csend,
És a világ – mint jó család -
Elnyugszik odabent.
——-
Ha csőstül jöttek a bajok,
Délelőtt, s délután,
Talán pizsamát öltenek
E csendes éjszakán.
——
Széllel vajúdik a jövő,
S míg az eső szitál,
Az álmos Hold felleg ölén
Hálóhelyet csinál.
—–
Valahol mindig születik
A Földön valaki,
Valahol mindig ép jövő
Tör a napfényre ki.
—–
Halál portyázik valahol,
Sötétben ügyködő,
Valahol mindig elindul
Vagy megáll az idő.
——
Valahol mindig helyreáll
Éjfél után a Rend,
S éjfél után régi regét
Mesél a régi Csend.
———————–
Végül az utolsó:
Hol tartok a regényben?
Itt:
—————-
(Az időpont: 1664. november 24. Ez a tanácskozás a
valódi történelemben éppen Zrínyi halála miatt elmaradt.
Nálam Zrínyi tovább él, tanácskozás is van.)
———
- Frieden von Eisenburg…
Zrínyi elmosolyodott. A vasvári béke neve németül valóban jobban
hangzik, mint magyarul. Emellett a németek között akad, aki hasznát
látja, a magyarok számára azonban csak kára és veszedelme van.
A titkár közben rájött, hogy az előzetes utasítások ellenére a
békeokmány német nyelvű példányát kezdte olvasni. A rosszalló
pillantások kereszttüzében zavarba jött, ostobán elvigyorodott,
aztán gyorsan kicserélte az iratot, és fennhangon olvasni kezdte a
latin szöveget.
Zrínyi Miklós figyelt. A megállapodás alapját nyilvánvalóan az
egykori zsitvatoroki béke szövege alkotta, de ez az ötvennyolc
esztendővel korábbi békekötéshez képest néhány új ponttal is
kiegészült – amelyek a császárra és országára nézve egytől egyig
súlyos hátrányt jelentettek. Ezek a következők voltak:
Zrínyi-Újvár nem épül újjá. Erről nem vagyok
meggyőződve.
A császári csapatokat Erdély területéről ki kell vonni. II.
Rákóczi György és Kemény János – a török ellen harcoló erdélyi
fejedelmek – családjából soha többé senki sem kerülhet Erdély
trónjára, az ország uralkodója Apafi Mihály marad. Ami az
ügyünkre nézve egyáltalán nem olyan hátrányos, ahogy azt
Isztambulban gondolják.
Erdélyben a török sem állomásoztat semmiféle katonaságot. Ki
tudja, miképpen maradhatott benne ez a pont az egyébként csapnivaló
békeszerződésben, de lehet, hogy ennek még nagy jelentősége lesz a
későbbiek folyamán.
Székelyhíd várát le kell rombolni. Az nagy csapás lenne.
Apafi uram önmagában ez ellen a verdikt ellen ugyan semmit sem
tehet, legfeljebb halasztgathatja egy ideig a megvalósítását. Ha
azonban semmi sem történik, legkésőbb a jövő évben fel kell
robbantania a várat.
Székelyhídnak korábban nem volt nagy jelentősége, ezt még az
öreg Rákóczi György fejedelem erősítette meg, aki sikerrel vont
üstököt a törökkel. Ha jól meg van erősítve, és megfelelő
védősereggel ellátva, megakadályozhatja, hogy a budai pasa
hadjáratot vezessen Erdély ellen. Ezért csípi a török
szemét.
Most jön a súlyosabbja:
Török kézen maradhat Érsekújvár és
Várad.
Ezt nem szabadott volna megengedni. A szentgotthárdi csata
után a török Érsekújvárt némi alku után örömmel visszaadta volna.
Várad természetesen más, de ha a császári sereg folytatja a
hadjáratot, és a török főerő nem tudja megállítani, a nagyvezír
maga ajánlotta volna fel a visszaadását. A súlyos vereség helyett a
Porta örvendett volna, hogy a harc a háború előtti status quo-val
ér véget.
És még ez is hazaárulás lett volna.
Akkor mit mondjunk erről a békéről?
A török kézen lévő Érsekújvár olyan, mint egy Bécs torkának
szegezett kés. Erődíteni kell vele szemben Komáromot és Győrt. A
várat bázisul használó török portyázók így is szinte bármikor a
császárváros közelébe juthatnak. Ezt talán nem fogják sűrűn
megtenni – legalábbis egyelőre – hiszen a szentgotthárdi szomorú
tapasztalatok ettől óva intik őket – de nekik megfelelő időben
bármikor megtehetik. A császári kormányzat csak akkor fog
rádöbbenni, hogy micsoda szarvashibát követett el, amikor török
kézen hagyta ezt a fontos várat.
Várad török kézen hagyása még nagyobb veszedelemmel fenyeget
– ha a rövidlátó császári stratégák számára talán nem is ennyire
nyilvánvaló – és isteni szerencse, hogy a török most kénytelen
Velence és Perzsia ellen is hadakozni, különben nagyon nagy baj
keletkezne az ország egyik legfontosabb várának
elvesztéséből.
Gután, valamint Szabolcs és Szatmár vármegye erősségeiben
császári őrség maradhat.
Ezt az udvari tisztviselők nagy győzelemnek igyekeznek
felfújni, pedig jelentéktelen ügy, nem is siker. Egyszerűen a török
számára sokkal kedvezőbb és olcsóbb, ha a néhai Rákóczi György ezen
bázisait császári hadak tartják megszállva, mintha a Rákóczi
família valamelyik tagja, esetleg a halott fejedelem valamelyik
befolyásos híve kerítené őket a birtokába, és rájuk támaszkodva
Erdély elfoglalására készülne. Egyébre nem valók. Bármely komolyabb
háború fő hadszíntereitől messze vannak, fenntartásuk költséges. A
török legfontosabb hadműveleti irányait nem zavarják, és nem
különösebben erősek.
Császári helyőrség maradhat a hajdú kerületben is.
Ez sem jelentős vívmány. A császári katonaság ott inkább a
hajdúk féken tartását, semmint a védelmét szolgálja. Emellett azt
is tudni kell, hogy Bocskai óta a hajdú kerület katonai potenciálja
erősen megcsappant. Az utolsó háborúban a hajdúk nagy veszteséget
szenvedtek. Jelenleg onnan egy harcképes ezredet sem lehetne
kiállítani. A török jelentéktelennek tartja a hajdúság erejét, és
ebben sajnos igaza van. A térség legfontosabb városa, Debrecen
azonban továbbra is a szultánnak adózik.
A török tulajdonába kerül Lugos, Karánsebes és
Jenő vára.
Ez viszont megint nagyon nagy baj. Az említett várak Erdélyt
védelmezték a törökkel szemben. Oszmán megszállásuk teljesen
kiszolgáltatottá teszi a fejedelemséget, Apafi uram nem is
moccanhat, mert a három vár együttes török helyőrsége eleve
nagyobb, mint amit ő sebtében fegyverbe tud állítani. Erdély
mozgástere tehát a korábbinak a töredékére szűkült; egy esetleges
háborúban csak akkor számíthatunk rá, ha már megroppantottuk a
török erejét.
A császár Gutánál új erődöt építhet.
Aminek haszna aligha lesz. Félreeső helyen van, fontosabb
útra nem ügyel, a benne lévő őrség sok vizet nem zavar, de
utánpótlás szempontjából nagyon messze van.
A szultán új erődöket emelhet Párkány és
Érsekújvár, illetve Pest és Hatvan
között.
Eben gubát cseréltünk ezzel is. Amennyire haszontalan lenne
nekünk a gutai vár, annyira hasznos a török számára ez a
rendelkezés. Biztosíthatja az összeköttetést Érsekújvárral, és
újabb erődök hálózatával veheti körül Budát – éppen a
legveszélyesebb irányokban. Arról nem is beszélve, hogy az új várak
őrségével legalább négy-ötezerrel növekedne az állandóan
Magyarországon állomásozó török katonaság létszáma.
Azonnali kereskedelmi egyezmény köttetik Őfelsége és az Oszmán
birodalom között.
Erre nemcsak a magyarok, hanem néhány jelenlévő osztrák tábornok
is gúnyosan elhúzta a száját. Portia látta, és közbeszólt:
- Ezen kereskedelmi egyezmény nagy fontosságú a birodalom
számára, uraim! Reményeink szerint megtölti az üres kincstárat.
Erre még Auersperg arcán is undorodó kifejezés jelent meg. Nem
volt szokás ilyen nyíltan beszélni a pénzügyekről – legalábbis nem
ebben a körben.
Ha a birodalom kincstárát nem is, az egyezmény kiagyalóinak
a zsebét mindenesetre megtölti, gondolta Zrínyi bán, és kihívó
pillantást lövellt Hocher felé. A volt ügyvéd látta, és
belevörösödött.
Portia kevélyen körüljáratta a tekintetét, és Zrínyi arcán
állapodott meg. A bán szeméből semmit sem tudott kiolvasni, egy
pillanatig farkasszemet nézett vele, majd sorra szemügyre vette a
többi magyart is.
Lippay érsek. Némi fokozódó ingerültség, de a hivatali fegyelem
láthatóan diadalmaskodott. Az érsek gondolatai rejtve maradtak a
Titkos Tanács elnöke előtt.
Wesselényi nádor. Joviális, már-már bamba tekintet. Portia már
régen nem adott hitelt a nádor ostobaságáról szóló vélekedéseknek;
most meg különösen nem. Magyarország nádora – közjogi értelemben a
király után következő második személy – szívesen játszotta az
ostobát, ha időt akart nyerni. Ez nyilvánvalóan most is így
van.
Nádasdy országbíró. Kellemes diplomatamosoly, kiismerhetetlen
tekintet. Nádasdy meg éppen az udvarban iskolázódott, az arca
semmit sem árult el.
Lipót őfelsége unatkozva dobolt mutatóujjával az asztalon.
Portia herceg lemondóan sóhajtott. Hosszúra nyúlt a csend. Ezek
az ádáz magyarok megvárják, amíg a titkár a mondandójának a végére
ér. Akkor sem biztos, hogy tüstént színt vallanak; márpedig
pontosan kellene tudni, hányadán állnak velük. Valóban úgy van,
ahogy egyesek suttogják? Valóban lázadás fenyeget Magyarországon,
vagy valami módon mégis megegyezésre lehet jutni velük?
Portia fásultan leült, és intett a titkárnak: folytassa.
A fickó nagy torokköszörülések közepette újra a kezébe vette a
paksamétát, szürcsölve kortyolt egy-kettőt a valakitől kapott
vizespohárból, és tovább olvasott.
Lipót császárnak nem kell adót fizetnie a Porta számára, de a
két udvar egymásnak 200-200 ezer aranyforint értékű ajándékot
küld.
Nem hívják adónak, gyakorlatilag mégis az. A Portán adóként
fogják nevezni, azzal meg a szultán nem sokat törődik, hogy
ajándékot küldözget a császárnak, hiszen van miből.
A török sokat nyert ezzel a békével, mi pedig csak
vesztettünk vele. A szultán békét köthet a perzsákkal, és minden
felszabaduló erejével Velence ellen fordulhat. Ha megtöri a
Serenissimát, újra erősödhet, és hosszú időre elköszönhetünk a
reménytől, hogy valaha is megszabadulhatunk tőle.
Lippay érsek rosszallóan nézi Nádasdyt, mert azt hiszi, az
országbírónak része volt a béke létrehozásában. Tudom, hogy ezzel
vádolja, éreztette is vele. Szerintem Nádasdynak ebben a békében
része nincs, bár én is bizalmatlan vagyok vele.
A béke húsz esztendőre szól.
Mire kivénülünk. Az egész nemzedékünk minden munkája, a
hazának tett összes szolgálat semmivé válik, ha ez a békesség
érvényben marad.
A titkár hirtelen befejezte az olvasást, utána pedig csak állt
némán, ostoba arckifejezéssel, időnként laposakat pislogva gazdája,
Portia felé. Csaknem egy teljes percet tartott a kongóan kínos és
nyomorúságosan szürke csend.
Lipót elégelte meg, és valamit súgott Portia fülébe.
- Elmehet, titkár úr! – mondta a herceg.
A fickó kicsoszogott, lassan és nehézkesen, időnként fújtatva.
Igyekezni próbált, de esetlenség lett belőle; az ajtóban még ki is
ejtette kezéből az iratcsomót. Ijedten kezdte felszedegetni a
földről, és amikor látta, hogy maga a császár nézi rosszallóan,
teljesen megzavarodott, és újra kihullt az öléből minden.
- Bocsánat! – hebegte. – Bocsánat, bocsánat…
Portia herceg vasvillatekintettel meredt rá, Lipót császár a
fejét csóválgatta. A szerencsétlen még percekig ügyetlenkedett a
papirosokkal, utána többszörös hajlongással hátrált volna ki, de
akkor meg nekiment az ajtófélfának. Előbb feljajdult, aztán
hideglelős kínnal elmosolyodott. Többen csodálkozva méregették, a
császár idegesen vihogott, Portia magába temetkezve ült.
Amikor a titkár végre elhagyta a termet, többen is
felsóhajtottak. Portia herceg elgyötört arccal felemelkedett.
—————-
Mindenkinek nagyon boldog Valentin-napot
kívánok!
